Ebben a posztban nem lesz szó gasztronómiáról, kérlek ennek figyelembevételével olvassatok, vagy ne olvassatok tovább. Itt található az első rész.
Addigra beért az orvosom is, felvette a fonalat és röviden képbe hozott minket a helyzetünkkel: idő előtti burokrepedésem van. Szivárog/folyik a magzatvíz, ami két dolgot jelent: nyitva van az út a felszálló fertőzések felé és ha minden víz elfogy, a baba kényszertartásba kerül és be kell fejezni a terhességet. Csinálnak egy pontosabb ultrahangot hogy lássuk, mi a helyzet és melyik babáról van szó. A jó hír az, hogy a magzatvíz folyamatosan termelődik, a rossz az, hogy egyáltalán nem lehet tudni, meddig lehet kihúzni ezt az állapotot. Lehet egy nap, lehetnek hetek, akár hónapok is még. Az első és legfontosabb hogy meg kell kapnom a tüdőérlelő injekciót, ami segít a babák tüdejének, azon belül is a kis hólyagocskáknak működni abban az esetben, ha mégis meg kell születniük 25 hetesen. Huszonöt. HUSZONÖT!
A tüdőérlelő injekció egy szteroid gyógyszer amit az anya szuriként kap meg egy, vagy két dózisban. Itt két dózisban adják, 24 óra múlva ismételnek, és újabb 24 óra amíg a két injekció hatása beérik. Azaz első célként legalább még 48 órán át bent kell tartanunk a babákat ahhoz, hogy jobb eséllyel indulhassan neki a kinti világnak. Közben a PIC vezetője is odaült hozzám, ő is elmondta mi várható ha most megszületnek és hogyan működik a tüdőérlelő; az a pár mondat amit mondott óriási megnyugvást hozott, pedig egy percig sem szépített a helyzetünkön, hanem jöttek a száraz tények. Emlékszem ahogy feláll az ágyam széléről én meg utána kapok, megfogom a vállát és megköszönöm. Azt a három mondatot, mert úgy mondta, ahogy hallanom kellett, csak nekem, odafigyelve, időt szánva ránk.
(Június óta írom ezt a posztot. Note for self, csak úgy, érdekességképpen mondom.)
Az ultrahangra várni kellet, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg behívtak és végre megvolt az eredmény. A rosszban a jó hogy ott találkoztam egy kedves ismerősömmel, egy fiatal, végtelenül kedves és szeretnivalóan naív lánnyal, aki ráadásul az orvosom ismerőse is. Ezt jó jelnek tekintettem, minden ilyen ezerszeresen fontos a hasonló pillanatokban, ez is belém égett, ahogy ülünk ott egy kényelmetlen fém padon – amiken hányszor ültem még utána, édes istenem- és próbálom pár mondatban, értelmesen elmondani neki, miért vagyunk itt. Nem volt könnyű, először kellett szavakba öntenem valakinek azt, ami történt.
Az is kiderült, melyik baba van veszélyben. Szerencsére a másik fiú tökéletes állapotban volt, neki szépen volt vize, de ettől még ha elfogy a víz és meg kell születnie a tesónak, ő sem maradhat bent. Ha születés van, akkor születés van, mindenkinek.
Innentől a folyó vizes baba körül forgott a világ. Bekerültem a terhespatológiára én, aki sosem voltam azelőtt kórházban csecsemőkoromat leszámítva, amikor szívzörej miatt befektettek pár hónaposan, így tulajdonképpen ott álltam, mindenféle rutin nélkül. Kaptam egy ágyat az egyik hatágyas kórteremben, ami valójában ötágyasnak számít, mert az ablak melleti helyet nem adták oda senkinek, egyszer annyira beázott az épület éppen ott, hogy azóta inkább nem osztanak oda várandós nőket. Így volt egy kis privát szférám ha a bal oldalamra fordultam, ami elég jól jött, tekintve hogy a jobb oldalamon akkor már hetek óta csak perceket bírtam ki valami ismeretlen eredetű fájdalom miatt. És a privát szféra nagyon kellett.
Az első napon alig bírtam enni, azt hiszem egy fél szendvicset nyomtam le, azt is nehezen. Aludni sem mertem rendesen, mert attól rettegtem, hogy ha mélyen alszom és elfolyik minden víz, lehet hogy nem ébredek fel rá és a babának baja lesz. Kellett pár nap mire összeszedtem magam annyira hogy tudatosabbá váljak és elkezdjek odafigyelni magamra. Én voltam az anyatest, nekem rendben kellett lennem ahhoz, hogy a fiúknak a lehető legjobb táptalaja lehessek a hátralévő időben, akkor is ha ez egy nap, akkor meg pláne, ha több… A testem és a lelkem az ő mindenük, elkezdtem hát odafigyelni magamra. Ha éreztem hogy megint elönt a teljes kétségbeesés és pánik, relaxáltam. Nem kell hozzá csak egy füles és vagy egy vezetett relaxáció a youtube-ról, vagy saját mantra; én mindkettőt csináltam. A sajátom egy egyszerű légzéstechnika volt: belégzésnél azt mondtam magamban hogy energia, kilégzéskor hogy félelem. Az energia színe szinte mindig narancs, a félelemé a szürke volt. Általában működött.
A kórházi menetrend nagyjából így nézett ki, attól függően éppen vénásan, vagy szájon át kaptam az antibiotikumot:
Ehhez jön a reggel és este hat körül esedékes szívhang hallgatás, a hétköznap délelőtt, hétvégén valamikor napközben zajló UH vizsgálat, aztán az IR diéta miatti vércukormérések, plusz a prof által előírt eleinte óránkénti vérnyomás- és lázmérés eredménye, valamint a babák mozgásának regisztrálása, délben a vitaminok és vas, esténként kúp. Nem nagyon volt üresjárat.
Így teltek tehát a napok. Mert szerencsére szépen sorban haladtunk előre, egyik nappal a másik után. Először beért a tüdőérlelő, megvolt az első cél. Akkor még nem volt következő mérföldkő, még sodródtam az árral, de bizakodásra adott okot, hogy a pár nap bentlét alatt a magzatvíz néha egészen megszűnt szivárogni, aminek hála egyik reggel a bajban lévő babánál normális értékű magzatvíz mennyiséget mutatott ki az ultrahang! Elképesztő öröm volt ez, megfejelve a CRP értékem kordában tartásával, ami a testemben zajló gyulladásos folyamatok fokmérője és ha elszáll ez az érték, akkor nagy eséllyel veszélyben vannak odabent a babák a sérült magzatburkon átjutó fertőzések miatt. Pár nap alatt minden rendeződött tehát. Egy teljes napra.
Egy hete feküdtem bent, amikor az addig színtelen magzatvíz rózsazsínesre változott és az addigi szünetet egy óriási mennyiségű folyadék távozása szakította félbe. Szóltam a nővéreknek – akik egyébként mindannyian szülésznők, mellesleg- Zsófi azonnal tolókocsiba ültetett és soron kívül levitt ultrahangra, ahol a doktornő közölte, hogy semmilyen vize nincs már a babának. A tesó továbbra is jól van, de a veszéleztetett baba vize eltűnt. Megint a szülőszobán találtam magam, doktornő, az orvosom már nem volt bent, senki nem mondott semmit, csak elkezdtek előkészíteni császárra. Akkor voltak 26 hetesek a fiúk. CTG – továbbra is nagyon nehezen -, branül a kézfejbe – hónapokig megvolt ennek a bekötésnek a helye – és arról ment a diskurzus hogy még le sem vagyok borotválva. Megintcsak nem ezek a mondatok azok, amiket hallani akarsz 26 hetes terhesen. Utólag megtudtam, hogy a háttérben elérték az orvosomat, aki egyeztetett a kollégákkal és Pethő Boglárka doktornő helyettesítette őt. Örök hála neki! Még épp elcsíptük Pethő doktornő kíséretében a C ultrahangot és az ottani orvost aki két ingatlanos telefon között ránézett a fiúkra a hiperszuper UH géppel és AFI – a magzatvíz mennyiségét jelölő szám – helyett annyit mondott: van itt elég vize mindenkinek, nem kell befejezni a terhességet, minden nappal beljebb vagyunk, ez ma itt nem ér véget.
NAGYLEVEGŐ.
Mindeközben Robi is velem volt, ott szorongatta a kezem a vizsgálóban, aztán együtt mentünk vissza a patológiára. Ültünk kint a társalgóban a rohadt kényelmetlen rerto székeken és próbáltuk megint felfogni, mi a franc történt velünk. Akkor jött oda másodszor Nádor doktor a PIC-ről, leült hozzánk és megint kicsit rendbeszedte a gondolatainkat. Beszélt arról, most milyen esélyeink lennének és hogy minden nap, de minden óra is rengeteget számít a fiúknak. Szuper a koraszülött intenzív és nagyon jók a gépek, de semmi nincs olyan jó, mint az anyaméh. Soha nem tudja behozni egy koraszülött baba azt az időt, amit méhen kívül tölt el, bármennyire is megkap minden támogatást. Nem lesz negyvenedik hétre akkora és olyan érett, mintha bent maradt volna és időre születik. Akkor beszéltünk először az anyatej mindenhatóságáról is. Hogy minden édesanya terrorban van tartva, ugyanis három óránként várják tőlük az anyatejet a koraszülött intenzíven, mert a legnagyobb orvosság mindig, minden esetben az anyatej ezeknek a babáknak is. És ez bizony néha kemény feladat, egy fejőgép és pár másik anyuka társaságában állandóan fejni és vinni be a tejet éjjel, nappal. Én akkor csak arra tudtam gondolni, hogy ha már leszünk elég nagyok ahhoz, hogy csak az anyatej legyen az egyetlen problémánk, hát én kibírok mindent és megoldom, csak legyenek rendben a fiúk és töltsenek el bent még sok-sok időt.
Amikor bekerültem tél végi hangulat volt: a kórtermek ablakaiból a csupasz fák látszódtak, a levegő még hideg volt, minden egyszínű, szürke. Azt kívántam, bárcsak itt nézhetném végig ahogy kirügyeznek a fák és zöldbe borul minden és végül megérkezik a nyár. Épp egy évszaknyi idő hiányzott volna még a fiúknak odabent. Ez volt a legbártabb és legtávolabbi cél. Arra vágytam, hogy legalább három hónapot eltöltsek egy kórházi ágyon, többedmagammal; közös, folyosói WC-vel és zuhannyal, néha ehetetlen, néha csak simán ízetlen kórházi kajával, csak hogy a fiúknak ne kelljen megszületinük. Még nem. Nem lehet ez a történetünk, nem lehet hogy ennyi várakozás és tervezés, változtatás, reménykedés és csalódás után végül így alakuljon a sorsunk. Nem lehet. Nem.
Azt senki nem állította, hogy reális cél elérni a várandósság legvégét és negyvenedik hétig vinni őket, de még csak heteket sem nagyon jósoltak, mert tényleg teljesen kiszámíthatatlan ez az állapot. Egyik napról a másikra szállt el sorstárs anyukák CRP szintje nem tudni, mitől, és azonnali császár lett a vége. Kényszertartásba került magzatokkal próbálták kitolni a szülés időpontját és valahogy nyerni a szintén huszonpárhetes babának még egy kis időt, de szintén császár lett belőle. Minden napunk egy hajszálon múlott.
Az első kis cél után a következő az osztályvezetőtől jött: lőjük be a 28. hetet! Huszonnyolc. Akkor már legalább a harmadik trimeszterben leszünk. Ez is egy cél. Nekem az volt, még két hetet rá kellett húznom ahhoz, hogy elérjük. Ekkor kerültem át háromágyas szobába, amiért nem tudok elég hálás lenni: ha teltház is volt, akkor is csak két másik idegen emberhez kellett alkalmazkodnom, ha pedig szerencsém volt egyedül tölthettem pár napot és éjszakát, ami felért egy egy hetes wellness üdüléssel. Mert minden éjjel felébredtem. Általában arra, hogy folyik. Minden éjjel írtam Robinak, általában azt, hogy folyik. Hogy nagyon sok. És nagyon nem átlátszó és egyre sötétebb a színe. És mi lesz így a babával, szegénynek semmi vize nem volt délelőtt az ultrahangon, akkor most miből tud elfolyni ennyi? És minden éjjel jött a válasz: folyik is, de termelődik is. Néha – néha?! – azt éreztem, megbolondulok. Ilyenkor jött nagyon jól, ha kicsit egyedül tudtam lenni és ha megint megkaptam ugyanazokat a mantrákat a férjemtől, amin sosem változtatott de sosem untam meg. Valahogy mindig kellett egy higgadt hang, ami visszahoz egy normál szintre a pánikolás és kilátástalanság kapkodásából. Ez volt ő. Minden nap bejött hozzám, minden egyes rohadt nap, ha nagy volt a para, kétszer is. Úgy búcsúzkodtunk a folyosón a lépcső tetején állva minden este, mint valami titkos gimnazista szerelmespár becsengetés után. Az egyre nagyobb pocakommal én álltam a lépcső tetején, ő eggyel lentebb, és csak fogtuk egymást. Csak mi számítottunk, csak a fiúk, csak az, hogy kibírjam és teljen az idő, menjünk előre, fejlődjenek még odabent. És én IMÁDTAM terhes lenni. Rajtam nem múlott.
A következő kicsi cél a harminccal kezdődő hetek elérése volt, ami majdnem egybeesett a születésnapommal is, azt is mantráztuk, hogy nem lehet hogy kosok legyenek a srácok, nem-nem, pláne nem hogy egy napon szülessenek velem. Nem is születtek. Aztán közben szabadságra ment az orvosom két hétre, őt is meg kellett várnom, nélküle velünk nem történhet semmi, április végén érkezik haza, addig ökölbe szorított méhnyakkal bent tatjuk a srácokat. Ezalatt megszámlálhatatlan mennyiségű éjszakai ébredés, összeszorult gyomorral mosdóba rohanással – már amennyire rohanni lehet ikerterhes hassal. Minden alkalommal rettegve néztem rá a giga méretű betétre – bocs – hogy éppen milyen látvány fogad vajon. Ha nagyon durva volt, akkor mentem az éjszakás nővérhez megmutatni. Ennek szinte mindig az lett vége, hogy felhívták az egyik ügyeletes dokit, feljött, megvizsgált és aztán lekerültem a szülőszobára, rátettek CTG-re, esetleg egy gyors UH-t csináltak és órákra ott ragadtam. Hálistennek mindig az lett a vége, hogy minden rendben van, ha véres is a magzatvíz nem tudni mitől az, de a fiúk rendben vannak, az áramlás jó, víz valamennyike még van, és a méhem nyugiban növeszti őket tovább, nem készülődnek kifelé.
Ez így egész egyszerűnek tűnhet leírva, de higgyétek el, nem volt az. Minden héten volt egy nagyobb kiborulásom, egy nagyobb mélyponttal együtt, amikor alig van víz és megint a vajúdóban fekszem a dupla CTG tappancsokkal. Ezekből a mélypontokból nem tudtam volna egyedül kimászni. Volt egy belsős profi segítségem: Szilvi, a pszichológus. Köszönöm a Bóbitát és mindent (is)!
És persze rendszeresen látogatott a családom Borsodból, hozták a szomszéd kakasából főzött húslevest hogy erősödjünk, és hozták a friss virágot a tavaszi kertből, mert szeretem és mert szép. És csak úgy, velem voltak egy kicsit, mert néha csak ennyi kell. Anyukámmal minden nap beszéltem telefonon, általában többször is, de az aznapi ultrahang utáni hívásom fix program volt, összeszorult gyomorszájjal vártuk mindig az eredményét. Van víz, vagy nincs víz? Mehetünk tovább? Kati, Marcsi és mindenki az alagsori vizsgálókban: köszönöm azt a mérhetetlen türelmet, alaposságot és kedvességet, amit minden hétköznap kaptam. És közben rendszeresen írtak a barátaim, jöttek volna látogatni de én minden alkalommal inkább azt mondtam, ne. Annyira napról-napra éltünk ott, annyira csak az adott pillanat számított, hogy nem tudtam elképzleni egy laza látogatást és csevelyt, miközben összeszorított combokkal ülök mert épp megint megindul, és rohanhatok le a szülőszobára. Köszönöm nektek az ajándékokat és a sok ránk gondolást, minden szó rengeteg erőt adott, és továbbra is, sőt, egyre inkább hiszek benne, hogy ha sok jó ember együtt jó dolgokra gondol, akkor azok a jó gondolatok célba érnek! Köszi, köszi, köszi!!!
A fiúknak odabent is egyre több keresztanyjuk lett: szépen lassan ismerőseim lettek a nővérek. Mindenkit névről ismertem és mindenkiben maximálisan megbíztam. Ők pedig türelmesen, szó nélkül tűrték hogy jövök ugyanazokkal a szavakkal és mondatokkal minden nap, ugyanazokat a parákat és ugyanazokat a sablonmondatokat ömlesztve ki magamból. Velük biztonságban éreztem magam és tudtam, bármi van, legyen ez csak valami újabb megborulás, ott lesznek és ha épp másra nincs idő, egy mosollyal megint meg tudnak nyugtatni. Anna, Brigi, Gina, Gréti, Ida, Margit, Teca, Viki, Zsófi, Zsuzsa. Örökké hálás leszek, amiért velem növesztettétek a fiúkat ennyi időn át. Nélkületek nem sikerült volna. Őszintén kívánom, hogy ezt a törődést és odafigyelést százszorosan kapjátok vissza, és hogy minden nehézség ellenére soha ne adjátok fel a szakmátokat, mert az csodálatos, és ti mind azok vagytok benne.
Potyognak a könnyeim.
Végül május 6-ig vittük el a történetet. Majdnem megszülettek 5-én is, anyák napján, de aznap még visszamentem a saját ágyamba mondván, csak jósló fájásaim vannak. Akkor, vasárnap egyébként teljesen tele volt a PIC, nem tudtak volna minket fogadni. Ettől teljesen kiborultam, mert majdnem két hónap ott töltött idő után az utolsó dolog ami nekünk hiányzott volna az egy másik kórházban történő szülés, vagy még rosszabb esetben a koraszülött babák átszállítása máshová. Aztán hétfőn kiderült, hogy mégsem jóslóim voltak és a koraszülött osztályon is felszabadult néhány hely, köztük az a két inkubátor, ahová hetek óta mindket vártak. Mire a műtőbe kerültem, négy ujjnyira voltam kitágulva, előtte ugye órákig vajúdtam – aminek nagyon örülök, mert így a srácokat sem érte teljesen meglepetésként hogy ki kellett jönniük, és a testem is felkészült szépen a következő időszakra -, de közben még reggel gyorsan hajat mostam, mondván ki tudja, mikor lesz rá megint alkalom. Ilyenekre emlékszem. Meg hogy mit ad isten, az első munkahelyemről a főnököm felesége is éppen akkor szült, egyszerre voltunk a vajúdóban és az őrzőben is. Remélem, minden rendben veletek!
Egy császár műtét ideális esetben gyors és profi. Elképesztő sebességgel születik meg két kisfiú, pláne egy ilyen vontatott és nehéz terhesség végén tűnik nagyon hirtelennek minden. Mindenki jófej, megnyugtató és kedves volt, az orvosomról ez nem újdonság, de az anesztes doki és a szülésznő Zsuzsa is csak hozzátett az élményhez. A bent tartózkodó egyetemistáknak pedig remélem életre szóló és hasznos élményt jelentettünk mi hárman, vagyis négyen, mert az apjuk végig ott volt a fejem mellett. 11.22-kor és 11.24-kor 32 hét és 6 napos terhesség végén világra jöttek az ikrek, mit világra jöttek: világra ordították magukat. Mór 1990, Huba, a kis picike vizében is kitartó és gyönyörűen fejlődő baba 1900 grammal. Nem láthattam őket, mert egyből a koraszülött intenzívre kerültek, de a lényeg: jól vagyunk. A mese utolsó része a SOTE 2 és a Péterfyben eltöltött hetekről szól majd, meg egy kicsit az itthoni ikres létről.
Hálás és zsibbadt-boldog fáradt vagyok.
